Az Oszmán Birodalom 1915-ben lépett be az I. világháborúba a Központi Hatalmak oldalán. 1915-18 között folyamatosan többfrontos háborúra kényszerült. A Porta csapatainak Dardanelláknál a brit, ausztrál, új-zélandi erőkkel, a Kaukázusban a cári seregekkel, míg Szíriában és Irakban a brit csapatokkal kellett szembenéznie.

A Porta hadereje a háborút megelőzően jelentős fejlesztéseken esett át, a túlerő felőrölte csapatait. A bolgár kapituláció után egy hónappal, 1918. október 30-án a Porta aláírta a mudroszi fegyverszüneti megállapodást. Ennek értelmében a Porta seregei feltétel nélküli letették a fegyvert.

1918. november 13-án, amikor az antant flottája lehorgonyzott a konstantinápolyi kikötőben, egy a déli frontról érkező, alig 38 éves tábornok szállt le Haydara vasútállomáson, amely a Konstantinápoly-Bagdad vasútvonal nyugati végállomása volt. A fiatal tábornok, Musztafa Kemal volt. Ő volt az, aki háború során több fronton is kitüntette magát.

A vasútállomásról a kikötőbe ment. Ott beszállt egy kis csónakba és átkelt a Boszporusz európai oldalára. Csónakjával a szövetséges flotta hajói között manőverezett, így szólt láthatóan elkeseredett segédtisztjéhez: “Ne aggódjon fiatalember, ugyanazon az úton fognak távozni, amelyiken jöttek!”

Az antanthatalmak 1918. október 30-án a mudroszi fegyverletétellel elkezdték megvalósítani, amiről korábban titkos egyezményekben állapodtak meg: az Oszmán Birodalom felosztását egymás között. Az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződésekben ezek a korábban kötött titkos szerződések is érvényesültek. A szövetséges célok között szerepelt David Lloyd George terve, amely egy új görög birodalom megalapítása volt, emellett Nagy-Britannia saját területeket is kívánt szerezni. Arábia, Palesztina, Jordánia és Irak ekkor már az ő befolyásuk alatt állt.

Ráadásul felügyelni akarták a Boszporusz-szorost is. Olaszország Anatólia déli részét követelte magának az 1917-ben Nagy-Britanniával és Franciaországgal kötött St. Jean-de-Maurienne-egyezmény alapján. A franciák a titkos Sykes–Picot-egyezményben foglaltak szerint Hatayt, Libanont és Szíriát akarták, valamint Délkelet-Anatólia egy részét is szerették volna megkaparintani. Musztafa Kemál tábornok és a török hadsereg más, magas rangú tisztjei, de a katonái sem törődtek e megalázó helyzetbe bele.

Kemal Atatürk

Az első nemzeti kongresszusra 1919 júliusában Kemál elnökletével Erzurumban került sor, ahol jóváhagyták a független török állam kikiáltásáról szóló nyilatkozatot. A következő kongresszust, ugyanazon év szeptemberében tartották Szivaszban. Itt a küldöttek elfogadták a Nemzeti Paktumot, amely rögzítette a nemzeti mozgalom célkitűzéseit. Ennek értelmében lemondtak az összes arab tartományról, ám ragaszkodtak ahhoz, hogy az Oszmán Birodalom valamennyi török többség által lakott területe egységes maradjon, igényt tartottak Konstantinápolyra és a tengerszorosokra, valamint kifejezték követelésüket a török nemzet politikai és gazdasági jogainak tiszteletben tartása végett.

A nemzeti kongresszus és a Porta folyamatos, de óvatos kapcsolatban álltak egymással. Komoly áttörést jelentette, hogy az 1920 januárjában, Konstantinápolyban összeülő Oszmán Parlament elfogadta a Szivaszban megszavazott Nemzeti Paktumot. A szövetséges csapatok válaszlépésként először megerősítették a fővárosban állomásozó csapataikat, majd feloszlatták az Oszmán Parlamentet és több, a városban tartózkodó nacionalista vezetőt letartóztattak A kialakult helyzetet Musztafa Kemál és hívei úgy értékelték, hogy az Oszmán Parlament feloszlatásával megszűnt a törvényhozó hatalom, így 1920. április 23-ára, az 1919. december 27. óta a nemzeti ellenállás és mozgalom központjának számító Ankarába hívták össze a Török Nagy Nemzetgyűlés alakuló ülését. 1920. április 23-án a kemalisták megnyitották a Nagy Török Nemzetgyűlést, ahol elnökké választották Musztafa Kemalt.

A szultáni udvar és Ankara között a kapcsolatok akkor szakadtak meg végleg, amikor a Porta 1920. augusztus 10-én Sévres-ben aláírta az I. világháborút, lezáró békeszerződést, amelyet, a magát a török nemzet kizárólagos képviselőjének tartó Török Nagy Nemzetgyűlés nem fogadott el. A békeszerződés értelmében a törökök által lakott területeket felosztották a franciák, olaszok görögök és örmények között: Dél-Anatólia felett a franciák és az olaszok osztoztak, Nyugat-Anatóliát, Izmir központtal a görögök, Kelet-Anatóliát az örmények kapták, míg Törökország Konstantinápolyra, a márvány-tengeri szigetekre és Anatólia központi területeire korlátozódott. A Nagy Török Nemzetgyűlés nem ismerte el a sèvres-i békeszerződést. Inkább harcolt.

A török haderő először a leggyengébbnek tartott örmény hadsereg ellen fordult. A török sikereket követően az örmények 1920. november 18-án fegyverszünet, 1920. december 2-án Gümrünél békét kötöttek és kiürítették a megszállt kelet-anatóliai területeket. A gümrüi béke volt az első nemzetközi egyezmény, amelyet a Török Nagy Nemzetgyűlés szentesített.

Venizelosz görög miniszterelnök úgy vélte, fegyverrel szerez érvényt a békeszerződésben garantált görög igényeknek, így a hellén sereg, amely az antant hozzájárulásával 1919 nyarának végén már megszállta Edirnét, valamint az Égei-tenger keleti partvidékén fekvő városokat, folytatta előrenyomulását Ankara felé.

A török nemzeti sereg Iszmet pasa vezetésével vette fel a harcot a támadókkal és 1921 januárjában, illetve áprilisában Inönünél visszaverte offenzívájukat. A török győzelem, ideiglenesen ugyan, de megakadályozta a görög csapatokat abban, hogy elérjék a nemzeti mozgalom központját, Ankarát.

A harmadik, egyben utolsó görög hadműveletre 1921 júliusában került sor: a két kimerült sereg a Szakarja folyónál, alig 80 km-re Ankarától csapott össze egymással. A döntő ütközet előtt, a török seregek feletti parancsnokságot Musztafa Kemál vette át, akinek vezetésével a nemzeti hadsereg 1921. augusztus 23.-szeptember 13. között 22 napos csatában visszaverte a görög csapatokat, amelyek a háború további szakaszaiban védekezésre és fokozatos hátrálásra kényszerültek. Az Inönünél és Szakarjánál aratott győzelmek diplomáciai sikereket eredményeztek: az 1921. október 20-án aláírt Ankarai Egyezmény értelmében a franciák kiürítették a megszállt délkelet-anatóliai területeket. Hasonlóan cselekedtek az olaszok is. A Török Nagy Nemzetgyűlés helyzetét jelentős mértékben megkönnyítette, hogy képviselői 1921. március 16-án Moszkvában kölcsönös segítségnyújtási egyezményt írtak alá Szovjet-Oroszországgal. A megállapodás gyakorlatilag azt jelentette, hogy Szovjet-Oroszország volt az első külföldi hatalom, amely elismerte a függetlenségéért küzdő Törökországot.

A sèvres-i békeszerződést végül a lausanne-i konferencián felülbírálták, és kijelölték Törökország határait, melyek többé-kevésbé megegyeznek a mai határokkal. Vahideddin szultánt angol hajón kimenekítették az országból, helyére a kalifátusi székbe II. Abdul-Medzsid ült, ám szultáni rangot már nem kapott. A szultanátust 1922. november 1-én eltörölték.

A Lausanne-i békeszerződést 1923. július 24-én írta alá Törökország és az I. világháborús antanthatalmak a Sèvres-i békeszerződés revíziójaként. A török oldalról a tárgyalásokat İsmet İnönü, a későbbi miniszterelnök vezette. Az új szerződés értelmében Törökország megtarthatta Anatóliát, a kurd és örmény területekkel együtt (mindkét nemzetnek korábban függetlenséget ígértek a nyugati hatalmak). Az aláírt békeszerződés, elismerte a török etnikai határokat, azaz Törökország mai határait, pontot tett az évszázadok óta húzódó ún. Keleti Kérdésre.

Törökország ellenőrzése alá vehette a Boszporuszt és a nyugati hatalmak fegyveres erőinek ki kellett vonulniuk az ország területéről. Törökország elveszítette Irakot, Szíriát és Ciprust, megtarthatta viszont Kelet-Trákiát, Isztambult és Szmirnát.

Az aláírt békeszerződés, elismerte a török etnikai határokat, azaz Törökország mai határait, pontot tett az évszázadok óta húzódó ún. Keleti Kérdésre. Tehát volt más út is Trianonban, mint áldozati báránynak lenni. Kemal Atatürk török államférfinak nem kevesebbet köszönhet Törökország, minthogy az első világháború után megőrizhette ma is érvényes határait.